Kedves olvasók!
Íme a prológus, remélem tetszik!
Ha igen ne felejts el magad után nyomot hagyni!
Jó olvasást!
Violet
Mikor beültem az autómba és a biztonsági övre tettem a kezem, az még mindig izzadt volt. Nem bírom már ezt a helyzetet. Az idegesétől izzad a kezem. A Problémám ellen már mindent megpróbáltam, 3 orvosnál jártam, az internet óriás hálóját is végig fürkésztem, de semmi. Semmi nem ír arról pontos leírást, hogy mitől álmodom minden éjjel ugyan azt. Én próbáltam már lágy zenére is elaludni, az sem vált be. És már kezdek félni, hogy mi ez. Sosem hazudtam egy orvosnak se. Nekem egyikük se hitt. Persze hát mit is gondoltam, egy magas fiatal fiú belép a kórterem ajtaján és mi a panasza? Hetek óta ugyan az a megmagyarázhatatlan álom gyötri. Persze, ennek a fiúnak megártott a sok bulizás és az internet, na meg a filmek. Ezt látják kívülről, de nem tudják mi van belül. Nem tudják mi a valóság. Nem is akarják kideríteni hiszen ez a fiú biztosan megbolondult.
Miközben végig gondoltam a történteket, kihajtottam a kórház kanyargós parkolójából. Haza az út kevesebb mint 10 perc. Ha haza értem, még talán be tudok menni a kávézóba. Egy kávézóban dolgozom, igen. Apám kávézója. Nyugalmas. Épen ebben a helyzetben ideális. Ott legalább a lágy zene, a kávé és a tea sütemény illata kicsit eltereli a gondolataim.
Minden reggel mikor fölkelek a párnám tiszta víz, a takarom le van dobva a földre, mind ez, az álom miatt.
Az álmom mindig ugyan ott kezdődik és mindig ugyan ott fejeződik be. Az elején ülök az íróasztalomnál a takaros lakásomban. Egy levelet olvasók, amiben a halálom napja áll. Hirtelen egy alak megfogja a vállam én hátra kapom a fejem, egy gyönyörű lány tekint vissza rám. Aztán hirtelen eltűnik és a föld kinyílik alattam én meg lezuhanók a sötét mélységbe...S felébredek. Zihálva megdörzsölöm a szemem és felkelek az ágyból.
Állandóan ez. És kezdem azt hinni hogy ez nem véletlen.
Hogy a némaságot megtörjem bekapcsoltam a rádiót.
- Az út télen még csúszósabb, sok a baleset, nem árt vigyázni.- Mondta egy hang a rádióban.
Miközben ezt végig gondoltam rápillantottam a kilométer órára. Aztán vissza az útra. Először nem fogtam fel, hogy mit látok. Azt a lányt láttam aki az álmomba szerepelt. Az út közepén állt. Nem mozdult, már messzebbről láttam hogy engem néz és tényleg úgy áll ott mint, a cövek. Fehér ruhát viselt, az haján csillogtak a nap apró sugarai, megvilágították az arcát, amely továbbra is engem fürkészett. Gondolkodás nélkül ráleptem a fékre, mert így elütöm. Én nem leszek gyilkos, bárki is ez a lány. Azonban az út jeges volt, nem fogta a fék. Megijedtem és elrántottam a kormány kereket. Ekkor hirtelen megtörtént az aminek nem kellet volna. Valószínűsíthetően egy fának ütköztem. Kiestem az autóból és végül már csak azt éreztem, hogy a fehér hó az arcomra hullik. A világ hirtelen elsötétült a szememben.
